Kutyák-cicák

2019.06.03 20:00

Eszembe jutott ma egy történet kis kutyim és a szomszéd cicus együtt-létét nézve.Két évvel ezelőtt történt: Szofi cicám 17 éves matróna volt már ekkor, Mojito kutyusom pedig kölyök és igazi csínytevő energia gombóc. Mindenre nyitott és kíváncsi, állandóan lihegő, hebehurgya ugrándozó. Na, ez aztán egy igazi idegesítő kombó egy idős már alig látó, lassan mozgó cicus számára. Meg is kapta Mojito rendesen a nevelő pofonokat. Megtanulta tisztelni, -félni?- Szofikát. A nappali bejárata nyáron egy szúnyoghálós ajtó, amit a kutyusok és a cicák is teljes magabiztossággal használtak. Szofika már nem nagyon tudta kinyitni csak próbálkozott, karmával belekapott, rángatta, de már nem nagyon ment neki az ajtónyitás. Mojito nézte-nézte a próbálkozást majd nagy lendülettel odaszaladt és kinyitotta neki az ajtót. Cicusom persze méltóságteljesen bevonult, majd Mojitonak ugrott egy sorozat pofont lekeverve neki. Ő tudta csak miért. Ennek tanúja voltam kétszer is, valószínűleg többször is megtörténhetett. Egyik alkalommal a szokásos próbálkozás alkalmával Mojito az ajtó túloldalán állt ismét és nézte-nézte a cica szenvedését. Teljesen tisztán érzékelhető volt a tanakodása. Kinyissa ne nyissa? Annyira édes volt, és csodálatos volt látni a kis manó téblábolását. Aztán döntött. Kinyitotta az ajtót, de abban a másodpercben már ugrott is félre a pofon elől. Szofi besétált morgott valamit a bajsza alatt majd felugrott kedvenc foteljába. Mojito óvatosan figyelte még egy kicsit, azonban figyelmét a következő pillanatban már más foglalta le, indult is intézkedni valamifelé. Meghatódtam ezen a kedvességen, szereteten. Ó Istenem vajon hány ember képes erre, igaz elővigyázatosság mellet, de újra segíteni a hála legcsekélyebb jele, vagy a viszonzás legkisebb esélye nélkül (jelképesen újra kinyitni az ajtót)? Kis állataink is a nagy tanítómestereink.